Szép álomba szenderült, együtt volt végre mindenki, akit szerette. Furcsa volt, mégsem szólt egy szót sem. A jót ő pont úgy fogadta, mint a rosszat. Mosolygós beletörődéssel. Egyedül a férje miatt bosszankodott, amiért a buszról nem egyenesen hazafelé jött, hanem belépett a kocsmába egy pohár sörre.
Aztán a szikrázó tavaszi napsütést lassan felváltotta szürkületre, egyre sötétebb lett és az utcai világítást sem kapcsolták fel. Áramszünet megint, csóválta a fejét álmában, aztán lassan elborított mindent a sötétség. Nem történt semmi különös.
Sem indulás, sem megérkezés, csak a mélyülő sötétség…
A kutya két napon és éjszakán át vonyított a hátsó udvarban. A szomszéd ház évek óta üres volt, szemben már le is bontotta az önkormányzat a szétmálló vályogházat. A falugondnok, aki hétfőn az ebédet hozta, nem találta a kapun az üres ételhordót. Bekiált, álldogált egy darabig, aztán félve belépett az udvarba, hangosan nyugtatva a szinte megbolondult kutyát. Amikor a konyha kilincsét lenyomta, tudta, hogy mivel fogja szembetalálni magát.
Lassan kinyitott ajtón keresztül a macska rémülten szaladt ki az udvarra. Nem lépett be, az ajtót szélesre tárva fényt, téli meleg fényt engedett a konyhába. A sarkon lévő ágyon, félig kitakart, mozdulatlan test feküdt, lehunyt szemmel, arcán egyértelmű mosollyal.
Érdekes illat lengett a levegőben, egy kanál és egy alumínium edény volt a konyha közepén, a cementlapon, biztosan a macska verte le az asztalról.
Nem volt szükség önkormányzati temetésre. Az iratok közt minden költséget fedező pénzköteget találtak. Nem volt ráírva, hogy a temetésre lett félrerakva, de mindenki tudta, hogy csak azért lehetett ott. Fiát két napos keresés után találták meg. Közömbös hangon fogadta a hírt, de még aznap este hazaindult. Az éjszakai vonattal azonban nem jutott messzire. A fővárostól alig negyven kilométernyire leszállították a vonatról és minden kérlelés dacára fogdába zárták. Kihallgatása másnap délután kezdődött, pontosan akkor, amikor anyját utolsó útjára indították. Mindössze hárman álltak a felbontott sír előtt, ahová férje után most a felesége is megérkezett.
Miután a betonlapot visszahelyezték, a polgármester a fejét csóválva lerakta a sírra a magával hozott virágot. Minden kész volt, már csak az évszám hiányzott az asszonynév mellől. A sírköves néhány nappal később fáradtan véste fel a 2014-et.
