Most idefordulsz, és nem tudlak nem bámulni, még jó, hogy van rajtam napszemüveg. A szemed ki van festve. A szemöldököd ívesebbre van kiszedve, mint az enyém. Cserélhetnénk kozmetikust. (Kozmit, na..) És a hajad. Fekete, festett, ecset formájú. Ahogy Férj mondja: ecsetfej, ami nem fest jól. Ha-ha. Olyan a választék a hajadban, mint a hetvenes években az úttörő Pistikének, amikor felmondta a tizenkét pontot április negyedikén.
Vigyorogni kezdesz. Négy másik TE csatlakozik hozzád. Az egyiknél egy olyan retikül van, mint amit a nagyanyám hordott magánál húsz éve. Nem, nem akarom tudni, mi van benne. Három puszival köszöntitek egymást. Jobb pofi, bal pofi, jobb pofi, földbe gyökerezik a lábam, ahogy tizenéves fiúkák puszilkodnak tőlem három méterre. Mind ugyanúgy néz ki, mint te. Már azt sem tudom, melyik a te, mert elvesztettelek a kavalkádban. Az a világoszöld (női) nacit hordó csávó tényleg tangát hord? Ez a nadrág sincs felhúzva. Tanga. És még mindig csókolóztok egymással.
- Hová menjünk? – kérdi az egyik hangadó.
- Há’ ide be. – vágják rá a többiek.
Bólogattok mind. Elpöckölöd a cigit, és mint egy csapat veréb, bezsizsegtek az üzletbe.”
