Egy elgondolkodtató cikk a menekültkérdésről

Az elmúlt hónapokban megindult Európa irányába egy olyan vándorlás, amelyet joggal nevezhetünk új népvándorlásnak, mert mind méreteit, mind hatásait tekintve vetekszik, sőt, talán meg is haladja a 4. és 10. század között zajló nagy eurázsiai vándorlást.

Annak következményeként már az 5. században összeomlott a Római Birodalom nyugati része, s annak utolsó hullámával a magyarok érkeztek meg a Kárpát-medencébe, s alapítottak itt egy keresztény államot. Akinek fel kell frissíteni a memóriáját, javaslom, vegyen elő egy történelmi atlaszt, s hasonlítsa össze a 4. és a 11. századi Európa térképét! Emitt egy virágzó, egységes, az egész Mediterráneumot és fél Európát uraló Római Birodalom, amott pedig már vagy két tucatnyi kisebb-nagyobb torzsalkodó állam, köztük az Ibériai-félsziget déli részét fennhatósága alatt tartó Kordovai Kalifátus iszlám állama, illetve az arab iszlám hódítástól, majd a szeldzsuk törökök ugyancsak Mohamed hitét valló államának támadásaitól egyre zsugorodó, eljelentéktelenedő Bizánci Birodalom.

Európa keresztény államai, mondhatnánk úgy is, hogy őseink, évszázadokon át kemény küzdelmeket folytattak azért, hogy családjukat, népüket, vallásukat és földjüket megvédjék az iszlám meg-megújuló hódító törekvéseivel szemben. Martell Károly frank vezér 732 őszén Poitiers-nél legyőzte a Pireneusokon átözönlő, Allah nevében hódító arabokat, s az évtized végére – több hadjárat eredményeként – a Pireneusokon túlra űzte őket. Az Ibériai-félsziget keresztény népei azonban évszázadokra muzulmán uralom alatt maradtak, a felemelkedő Kasztília és Aragónia egyesült ereje kellett ahhoz, hogy 1492-ben, csaknem 800 év után kiűzzék a mórokat a félsziget déli részéből is.

A Bizánci Birodalom észak-afrikai és közel-keleti területeit már a 7. század második felében elhódította az arab haderő, ám 717-ben Konstantinápoly sikertelen ostroma során óriási veszteségeket szenvedtek. A bizánci kereszténység így még évszázadokra biztosította kis-ázsiai hegemóniáját. A szeldzsuk hódítás a 11. században, majd a 14. századtól az oszmán törökök terjeszkedése nemcsak Kis-Ázsia és a birodalom fővárosa, Konstantinápoly elvesztését okozta 1453-ban, hanem a Balkán is muzulmán kézre jutott. Három év múlva az oszmán török sereg már Nándorfehérvárt ostromolta, akkor még – hála Hunyadi János és a magyar sereg hősies helytállásának! – sikertelenül. A 16. század közepén azonban Törvényhozó (és háremtartó) Szulejmánnak (és a megtámadottak széthúzásának!) köszönhetően magyarország jó része is török uralom alá került. A hatalma csúcsán tündöklő Spanyolország és a vele szövetségre lépő fél Európa egyesült flottája tudta csak megállítani – Don Juan de Austria parancsnoksága alatt, 1571-ben, a lepantói csatában – a Földközi-tenger feletti uralomra törő török hajóhadat. A Kárpát-medence nagy része azonban a 17. század végéig az Oszmán Birodalom része maradt. Ekkor a megerősödő Habsburg Birodalom – összeurópai összefogással! – felszabadította Budát (Lotharingiai Károly), majd Savoyai Jenő zentai győzelme eredményeként – a Temesköz kivételével – helyreálltak Magyarország határai. A Balkán nagy része azonban csak az 1877-78-ban zajló orosz-török háborúnak köszönhetően szabadult meg az oszmán fennhatóságtól, néhány területen azonban jelentős muszlimmá vált népesség maradt, így Boszniában, Albániában és Dél-Bulgáriában.

Aztán teltek-múltak az évek, két világháború szedte áldozatait. A gyarmatok sorra felszabadultak, ki így, ki úgy. Európa nyugati fele egyre inkább egységesült, s a békés építés és a jólét megteremtésére törekedett. A 20. század utolsó harmadában aztán egyre nagyobb volumenű muszlim bevándorlás indult meg volt gyarmattartó hatalmak (pl. Nagy-Britannia, Franciaország) és olcsó munkaerőt igénylő országok (pl. Németország, Ausztria, Hollandia) felé. Ennek eredményét az alábbi táblázat mutatja (2010-es adatok).